Feliratkozom a kulisszatitkokra!

Amikor újra meg kellett találnom önmagam

A Budapesti Tea Séták nem egy üzleti tervből született. Nem egy piackutatásból. Nem egy vállalkozásindítási tanfolyam végén. Hanem egy csendes délutánon.

Abban az időben egyszer csak azt vettem észre, hogy valami véget ért az életemben. Iker lányaim vannak. Tizennégy éven keresztül szinte minden szabad percem róluk szólt. Iskola, különórák, versenyek, kirándulások, hétvégi programok, szervezés, aggódás, támogatás. Anyának lenni csodálatos feladat, de egyben folyamatos szolgálat is.

Aztán egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy már nincs szükségük rám minden percben. Persze ugyanúgy szeretnek, ugyanúgy számíthatnak rám, de az a napi, állandó jelenlétet igénylő időszak lezárult.

Hazamentem egy nap, leültem a nappaliban, és különös érzés fogott el. Csend volt. Hosszú évek után először. És akkor feltettem magamnak egy kérdést:

Mi a hobbim?

Nem azt, hogy mivel foglalkozom. Nem azt, hogy mi a munkám. Hanem azt, hogy mit szeretek igazán. Mit csinálnék akkor is, ha nem fizetnének érte. Mitől csillan fel a szemem. Sokáig kerestem a választ. Negyvenhét éves voltam, és rájöttem, hogy erre a kérdésre nem tudok azonnal válaszolni.

Az évek során rengeteget utaztam. Bejártam Európa számos gyönyörű városát, sétáltam történelmi utcákon, üldögéltem híres kávéházakban, hallgattam idegenvezetők történeteit. És bármerre jártam, mindig ugyanarra jutottam. Lehet, hogy elfogult vagyok, de számomra Budapest a világ legszebb városa. Nemcsak az épületei miatt. Hanem azért, mert minden utcának története van. Minden tér mögött emberi sorsok rejtőznek. Minden kávéháznak saját emlékezete van. Aztán egy este váratlanul összeállt a kép.

Rájöttem, hogy mindig is idegenvezető szerettem volna lenni.

Tulajdonképpen évek óta dédelgettem egy álmot. Azt képzeltem, hogy egyszer, amikor majd eljönnek a nyugdíjas évek, Spanyolországban fogok élni, és idegenvezetőként dolgozom. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert örömmel mesélnék történeteket embereknek. Ez az álom sokáig nagyon távolinak tűnt. Aztán egyszer csak arra gondoltam: miért várnék a nyugdíjig? Ha ezt szeretném csinálni, akkor talán most kellene elkezdeni.

Másnap leültem a számítógép elé és keresni kezdtem. Meg akartam tudni, hol lehet idegenvezetést tanulni. Felvettem a kapcsolatot az illetékes szervezettel, és megkérdeztem, melyik képzőhelyet ajánlanák. Így találtam rá AZ iskolára. Szeptember 2-án felhívtam őket. A beszélgetés rövid volt.

– Holnap indul egy képzésünk – mondták. – Jöjjön be, nézze meg. Ha tetszik, és marad szabad hely, csatlakozhat.

Másnap. Nem egy hónap múlva. Nem jövőre. Másnap. Nem volt időm mérlegelni. Nem volt időm kifogásokat keresni. Pedig lett volna miből válogatni. Volt főállásom. Volt másodállásom. Volt családom. Volt háztartásom. És volt egy szinte teljesen teleírt naptáram. Mégis elmentem. És ezzel elkezdődött valami egészen új.

A képzés minden héten kedden, szerdán és csütörtökön zajlott. A délutánokból esték lettek, az estékből késő esték. Fárasztó volt. De minden percét imádtam. Már az első napon megismerkedtem néhány lelkes hallgatótársammal. A "stréberekkel". Velük, akik ugyanúgy rajongtak a történelemért, a városokért, a művészetért, az épületekért és a történetekért, mint én. Hazafelé menet mosolyogtam. Azt éreztem, hogy hosszú idő után először valami olyat csinálok, ami igazán rólam szól. Nemcsak új ismereteket kaptam. Nemcsak egy régi álmom felé indultam el. Hanem visszakaptam egy darabot önmagamból.

Azt még nem tudtam, hogy ebből az útból egyszer majd megszületik a Budapesti Tea Séták. De már éreztem, hogy valami fontos elkezdődött. Valami, ami egy napon talán másoknak is örömet fog okozni.

És minden egyetlen kérdéssel kezdődött: "Mi a hobbim?"

Amikor Budapest elkezdett mesélni

Az idegenvezető-képzés első heteiben azt hittem, tanulni fogok. Abban természetesen igazam volt. Csakhogy egészen mást tanultam, mint amire eredetileg számítottam. Amikor az ember beiratkozik egy ilyen képzésre, elképzeli, hogyan fog kinézni a következő néhány hónap. Évszámok. Történelmi események. Uralkodók. Művészeti korszakok. Vizsgák. Jegyzetek. Vizsgadrukk.

Mindez valóban része volt a történetnek. Csakhogy közben történt valami sokkal fontosabb is. Budapest elkezdett mesélni nekem. "Ha emlékeket keresel, nézz körül." - mondta kedvenc Tanárnőm. 

Korábban is szerettem ezt a várost. Itt éltem, itt dolgoztam, itt neveltem fel a gyerekeimet. Tudtam, mi merre van, hol lehet a leggyorsabban átjutni a belvároson, és melyik utcát érdemes nagy ívben elkerülni csúcsforgalomban. Azt hittem, ismerem Budapestet. Most már tudom, hogy egyáltalán nem ismertem. Legalábbis nem úgy. Korábban épületeket láttam. Most történeteket kezdtem látni. Minden kapualj mögött emberek jelentek meg a képzeletemben. Minden homlokzat mögött családok, szerelmek, sikerek, kudarcok és különös véletlenek húzódtak meg. Olyan emberek, akik ugyanazokon az utcákon jártak, ahol ma mi járunk, csak éppen száz vagy százötven évvel korábban. És ettől a város egyszerre sokkal érdekesebb lett. 

A képzés egyik legváratlanabb mellékhatása az volt, hogy teljesen megváltozott a járásom. Korábban előre néztem. Most felfelé. Aki valaha tanult idegenvezetést, pontosan tudja, miről beszélek. Onnantól kezdve az ember nyaka állandóan hátrafeszített állapotba kerül, mert minden második házon talál valamit, amit korábban észre sem vett. Díszeket. Szobrokat. Erkélyeket. Monogramokat. Különleges ablakokat. Lassan kezdtem úgy közlekedni Budapest utcáin, mint egy turista, aki először jár a városban. A különbség csupán annyi volt, hogy én itt éltem.

A családom volt az első, aki szembesült az új hobbim következményeivel. Egy idő után ugyanis képtelenné váltam arra, hogy végigsétáljak velük bármelyik utcán anélkül, hogy valami érdekesnek vélt történetet ne akarjak azonnal megosztani.

– Tudtátok, hogy... Ez lett a kedvenc mondatkezdésem. A család többi tagjának pedig valószínűleg a legkevésbé kedvelt. A lányaim egy ideig még becsülettel próbálták fenntartani az érdeklődés látszatát. Aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy már a mondat közepén mosolyogva megjegyezték:

– Anya, megint idegenvezetsz? 

Nem volt könnyű védekeznem, mert valóban ezt tettem. Egy idő után már egy egyszerű családi fagylaltozás is könnyedén átalakulhatott rögtönzött várostörténeti előadássá. A legszebb az egészben az volt, hogy én ezt egyáltalán nem éreztem furcsának. Sőt. Először hosszú évek után valamiért úgy lelkesedtem, mint egy gyerek. Egyre többet olvastam Budapest történetéről. Egyre több estét töltöttem azzal, hogy böngészem a netet történetek után. És egyre többször kaptam magam azon, hogy "csak öt percre" ülök le kutatni valamit, majd két és fél órával később döbbenek rá, hogy rég elmúlt éjfél. Különösen a kávéházak története kezdett el érdekelni. Talán azért, mert mindig szerettem azokat a helyeket, ahol emberek találkoznak. Ahol nem történik látszólag semmi különös, mégis minden történik. A régi budapesti kávéházak világa egyszerűen lenyűgözött. Megtudtam, hogy a századfordulón nem csupán kávét ittak ezekben a helyekben. Ott dolgoztak. Ott írtak. Ott szerkesztették az újságokat. Ott vitatkoztak. Ott álmodoztak.

Tulajdonképpen a korabeli közösségi média nem az interneten működött, hanem márványasztalok mellett. És ahogy egyre mélyebbre ástam magam ebbe a világba, egyre erősebben éreztem valamit. Valamit, amit akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni. Azt, hogy ezeket a történeteket nem szeretném magamban tartani. Nem akartam tanár lenni. Nem akartam előadásokat tartani. És végképp nem akartam poros történelemkönyveket idézgetni. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy mások is ugyanazt az izgalmat érezzék, amit én éreztem. Azt a pillanatot, amikor egy épület hirtelen megszólal. Amikor egy tér mögött emberi sorsok jelennek meg. Amikor Budapest nem város többé. Hanem történet. A gondolat ekkor még alig látszott. Nem volt neve. Nem volt terve. Nem volt logója. Nem volt weboldala. Nem volt semmije. Csak egy apró érzés volt. Egy gondolatmag.

Ma már tudom, hogy valójában akkor született meg először a Budapesti Tea Séták.

Csak én még nem vettem észre.

Vannak napok, amikor feladnám

Van valami, amiről az emberek ritkán beszélnek, amikor egy álom megvalósításáról mesélnek. A bizonytalanságról. A fáradtságról. Azokról a reggelekről, amikor az ember felébred, és az első gondolata nem az, hogy "ma közelebb kerülök a céljaimhoz", hanem az, hogy "ezt már nem bírom tovább." Ma például pontosan ilyen napom volt.

Már az ébredés pillanatában éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem történt semmi különös. Nem kaptam rossz hírt. Nem mondta senki, hogy hagyjam abba. Nem omlott össze a világ körülöttem. Mégis úgy éreztem, hogy minden rossz. Fáradt voltam. Kimerült. Túlterhelt. És ami talán a legrosszabb volt, úgy éreztem, hogy semmi értelme nincs annak, amit csinálok. A Budapesti Tea Séták túl lassan haladnak. A könyv túl lassan készül. A jelentkezők túl kevesen vannak. A feladatok túl sokan. Én pedig túl kevés vagyok hozzájuk.

Ilyenkor különösen hangosak lesznek azok a bizonyos belső hangok. Azok, amelyek normális napokon valahol a háttérben maradnak, de amikor fáradt vagy, egyszer csak elkezdenek kiabálni. Mit képzelsz magadról? Miért gondoltad, hogy ez sikerülni fog? Hiszen nem is értesz ehhez. Mások sokkal ügyesebbek nálad. Talán jobb lenne abbahagyni, mielőtt teljesen kifulladsz. Érdekes, hogy ezek a hangok soha nem akkor érkeznek, amikor kipihent vagyok, amikor jól sikerül valami, vagy amikor kapok egy kedves üzenetet. Mindig akkor találnak meg, amikor már amúgy is kevés az erőm. Amikor egyszerre túl sok a munka, túl kevés az idő, és valahogy minden nehezebbnek tűnik, mint amilyen valójában. És ilyenkor az ember hajlamos elhinni nekik. Néha én is elhiszem. Aztán körbenézek.

Mert bár éppen egzisztenciális válságot élek át a nappaliban, a világ közben érdekes módon nem áll meg. Másnap ugyanúgy be kell menni dolgozni. A munkahelyemen nem mondhatom azt, hogy ma sajnos nem tudok marketinges lenni, mert éppen elvesztettem a hitemet önmagamban. Nem mondhatom azt sem, hogy ma nem tudok ügyvezetői asszisztensként működni, mert reggel óta azon gondolkodom, vajon van-e értelme annak, amit csinálok. Ott ugyanúgy számítanak rám. Otthon is. Mert bár a lányaim már felnőttek, az anyaság valahogy nem ér véget attól, hogy a gyerekek nagyok lesznek. Csak más lesz. A kisebb problémák helyett nagyobbak érkeznek. A házi feladatokat felváltják az élet kérdései. A szerep ugyanaz marad: anya. Az a személy, akit fel lehet hívni. Akihez oda lehet fordulni. Aki valahogy majd megoldja. Közben ott a háztartás. A kert. A mosás. A bevásárlás. A telefonhívások. Az e-mailek. A számlák. Az intéznivalók. És egyszer csak az ember átvált robot üzemmódba.

Elmosogat. Kimos egy adag ruhát. Megír egy levelet. Megold egy munkahelyi feladatot. Visszahív valakit. Kimegy a kertbe. Elintéz még valamit. Aztán még egy dolgot. Aztán még egyet. Nem azért, mert lelkes. Nem azért, mert motivált. Hanem mert muszáj. Sokáig azt hittem, hogy a sikeres embereket a motiváció viszi előre. Ma már azt gondolom, hogy legtöbbször nem a motiváció. Hanem a kötelességtudat. És valami apró, makacs remény.

Az ilyen napokon nem akarom meghódítani a világot. Nem készítek új üzleti tervet. Nem nézek inspirációs videókat. Nem állok neki nagy álmokat gyártani. Csak veszek egy nagy levegőt. És megpróbálom túlélni a napot. Megpróbálok találni valamit, amiből újra erőt meríthetek. Nekem ez néha egy séta. Néha egy csésze tea. Néha egy régi budapesti történet. Néha egy beszélgetés valakivel, aki emlékeztet arra, hogy miért indultam el ezen az úton. Mert az igazság az, hogy nem minden nap hiszek magamban. Vannak napok, amikor legszívesebben feladnám az egészet. Csak aztán másnap reggel mégis felkelek. És újra megpróbálom. Azt hiszem, erről szól valójában a kitartás. Nem arról, hogy soha nem akarsz feladni. Hanem arról, hogy néha nagyon is fel akarod adni. Csak másnap mégis csinálod tovább. Ha őszinte akarok lenni, a Budapesti Tea Séták nem a sikerekből épül. Hanem ezekből a napokból. Azokból a reggelekből, amikor semmi kedvem felkelni. Azokból a délutánokból, amikor úgy érzem, semminek nincs értelme. És azokból az estéből, amikor fáradtan lefekszem, és azt gondolom, ma sem jutottam előrébb. Aztán később kiderül, hogy mégis. Mert minden egyes ilyen nap túlélésével egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz az élethez, amelyről olyan sokáig csak álmodni mertem. 

És talán az álmok nem attól valósulnak meg, hogy mindig erősek vagyunk. Hanem attól, hogy a leggyengébb napjainkon sem fordítunk hátat nekik.

Másnap reggel azért mégis felkel az ember

A legérdekesebb az egészben talán az, hogy az ilyen mélypontok általában nem tartanak örökké. Este még meg vagyok győződve róla, hogy a Budapesti Tea Séták történetének rövidesen vége, hogy a könyvet soha nem fogom befejezni, hogy vállalkozónak teljesen alkalmatlan vagyok, és valószínűleg a szobanövényekkel is könnyebben boldogulnék, mint a marketinggel, a rendezvényszervezéssel és a közösségépítéssel egyszerre.

Aztán reggel felébredek. Nem állítom, hogy kipattanok az ágyból, mint egy motivációs videó főszereplője. Az sem igaz, hogy rögtön boldognak és energikusnak érzem magam. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ember lelke valahogy alszik egyet a problémáira. A tegnapi gondolatok már nem tűnnek annyira végzetesnek, a tegnapi kudarcok pedig kevésbé drámainak. A problémák ugyanúgy ott vannak, csak nem ülnek már a mellkasomon.

Én pedig veszek egy nagy levegőt, megiszom a reggeli teámat, és arra jutok, hogy rendben, akkor nézzük meg újra. Hátha mégis van valami lehetőség, amit tegnap nem vettem észre. Hátha van még egy ember, akinek írhatok. Még egy szerkesztőség, amelyet megkereshetek. Még egy program, ahol bemutatkozhatok. Még egy ötlet, amelyből valami jó születhet. És ilyenkor újra keresni kezdek. Azt hiszem, a vállalkozások valójában nem a nagy ötletekből épülnek fel. A nagy ötlet általában egyetlen délután alatt megszületik. Ami igazán nehéz, az a másnap reggel. Meg az azutáni. Meg az azutáni. Az a sok száz reggel, amikor újra el kell dönteni, hogy folytatjuk.

Az elmúlt napokban például úgy döntöttem, hogy megpróbálok minél több olyan női közösséget és online felületet felkeresni, ahol esetleg érdekes lehet a történetem. Őszintén szólva azt reméltem, hogy néhány inspiráló nővel, vállalkozóval vagy hasonló élethelyzetben lévő anyukával kerülök kapcsolatba. Valahol azonban félreérthető lehettem. Mert reggel arra ébredtem, hogy az ismerősnek jelölések száma hirtelen és látványosan megugrott. Csakhogy nem nőktől. Hanem férfiaktól. Sok férfitól. Nagyon sok férfitól. Egy rövid pillanatra el is gondolkodtam rajta, hogy talán a közösségi médiás marketing karrierem váratlan fordulatot vett, és valamilyen teljesen más szolgáltatást kezdtem el hirdetni, csak még nekem nem szólt senki. Ezúton is szeretném megköszönni az érdeklődést és a bizalmat mindazoknak az uraknak, akik úgy érezték, hogy feltétlenül kapcsolatba kell lépniük velem. A lehetőség megtisztelő. Azonban ezen a területen jelenleg nem keresek új kihívásokat. A Budapesti Tea Séták éppen elég kalandot biztosít számomra.

Az élet egyébként is meglehetősen különösen működik. Amikor az ember teljesen maga alatt van, gyakran akkor érkezik valami apróság, ami emlékezteti arra, hogy azért mégis történnek jó dolgok. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor megérkezett az első ajándék. Egy legyező. Valószínűleg a világ legtöbb embere ezen a ponton vállat vonna. Egy legyező. Szép. Hasznos. Nyáron még jól is jöhet. Én azonban percekig nézegettem. Mert először éreztem azt, hogy valami kézzelfogható dolog kapcsolódik ahhoz az álomhoz, amely addig leginkább a fejemben és a jegyzeteim között létezett. Rögtön el is kezdtem tervezgetni. Erről fotók kellenek. Szépek. Hangulatosak. Olyanok, amelyek visszaadják mindazt, amit a Budapesti Tea Séták jelent számomra. Egy csésze. Egy elegáns környezet. Egy történelmi helyszín. Egy délutáni fény. És ahogy ezen gondolkodtam, egyszer csak észrevettem, hogy a tegnapi rosszkedv valahová eltűnt. Nem azért, mert megoldódott minden. Nem azért, mert hirtelen sikeres lettem. Hanem azért, mert újra volt valami, amin dolgozhattam. Valami, amit lehetett építeni. 

És talán ez a legfontosabb dolog, amit eddig megtanultam erről az egész útról. Nem tehetjük meg magunknak, hogy túl sokáig a földön maradjunk. Lehet szomorúnak lenni. Lehet fáradtnak lenni. Lehet kétségbeesettnek lenni. Néha még feladni is lehet egy estére. Csak másnap reggel valahogy mégis fel kell kelni. Mert az álmoknak van egy kellemetlen tulajdonságuk. Nem valósítják meg önmagukat. Ehhez nekünk is jelen kell lennünk.